Utolsó nap a kiállítás előtt, utolsó nap a Mustanggal, úgyhogy erre tartogattuk azt az utat, ami elviekben a legdurvább látnivalókat ígérte. Reggel 8-ra elugrottunk Oliért, ettünk egy tartalmas reggelit a Coco's bárban (ahogyan eddig mindig), aztán egészen kivételes módon mindenféle különösebb hezitálás és tökörészés nélkül egyből a Hoover Dam felé vettük az irányt, amiben az volt a csodálatos, hogy végre nem én vezettem. Jó, azért még Vegasban megálltunk egy 7Eleven üzletnél sok vizet vételezni, mert Bocha aggódott, hogy mi van, ha lerobban a kocsink valahol a sztyeppe közepén és ott maradunk a csörgőkígyók között éjszakára.
[+]
A Hoover Dam nincs túl messze, viszont elég látványos. A modern világ egyik csodájának tartják, a 30-as években épült (1931-36 között), miután sok hezitálás után Herbert Hoover (aki akkoriban elnök volt) meggyőzte a környező államok képviselőit, hogy a Colorado folyót nem ártana kissé szabályozni, mert meglehetősen sok idegeskedést okoz ingadozó vízállása. Nem mellesleg masszív mennyiségű áramot is lehetne nyerni a dologgal. A Hoover Dam építése egyfajta nemzeti sikersztorinak számít, nem éppen egy 4-es metró jellegű projekt, két évvel azelőtt készen lett, mint ahogyan tervezték, pedig el kellett téríteni a folyót két alagúton keresztül az építkezés idejére. Eredetileg Boulder Dam volt a neve a kész alkotásnak, kicsit később nevezték el a jó Herbertről.
Bent az erőműben [+]
A gát mögött Amerika legnagyobb mesterséges tava jött létre, az erőmű pedig rengeteg áramot termel, legdurvább esetben annyi víz folyik át rajta, hogy egy olimpiai medencét 7 másodperc alatt tele lehetne vele tölteni. Persze gát amellett, hogy elég hasznos, igen komoly látványosságnak is számít, van Visitor Center, be lehet menni az erőmű egy részébe (be is mentünk), megnéztünk egy filmet az építésről, ami pont annyira patetikusra sikeredett, mint a Függetlenség Napja című eposz vége, de hát van mire mellet döngetni, valóban elég impozáns darab. Pláne a semmi közepén.
Sétálgattunk, kiláttunk itt-ott, csodálkoztunk, Bocha nagyon át akart menni a gát felett áthúzó autópálya hídján is, kívánsága teljesült, csak éppen nem látott onnan semmit, mert betonkerítés van rajta egyrészt az oldalszél miatt, másrészt meg azért, hogy senki ne bambuljon el a látványtól és ugorjon fejest a Colorado medrébe.
Ott fent megy az autópálya [+]
Haladtunk tovább, leállt a navigációs alkalmazás a telefonon, s mivel a semmi közepén a térerő sem őshonos, ezért nem nagyon tudtuk újra betervezni az utat, úgyhogy jól el is zúztunk a lehajtó mellett, de időben kapcsoltunk és csak 10 mérföldet tettünk meg feleslegesen. Na, de aztán kárpótolt minket a letérés után az út, ez már egyáltalán nem autópálya volt, hanem kissé hepehupás főút, ami áthaladt Dolan Springs nevű nem is tudom, hogy micsodán keresztül. Mert még falunak is túlzás lenne nevezni, van egy darab főút, körülötte pedig egymástól távolra elszórt kalyibákban lakoznak 1800-an, és semmi más nincs ott, csak por és kaktusz, de az nagy mennyiségben. És néha vannak földutak keresztbe olyan nevekkel, mint Hope Drive, meg Faith Drive. Ahol ezek metszik a főutat, ott kint van mondjuk tíz, lábakon álló postaláda. És kábé minden második házra ki van írva, hogy eladó föld. Mondjuk én is minél hamarabb költöznék el onnan, ha valamilyen ismeretlen okból ott lenne telkem.
Dolan Springs fenséges főutcája
Az út ezt követően hirtelen under construction jellegű lett. A Mustang nagyon boldog volt a sóderes-felmart-poros talajtól, lehetett rajta menni kábé 25 mérföld per órával, és biztos baromira ráfért az útra egy alapos felújítás, de két okból sem tudok neki örülni. Egyrészt rossz volt rajta haladni, másrészt nem valószínű, hogy a közeljövőben élvezni fogom a sima amerikai aszfalt szolgáltatásait, tehát felőlem akár hagyhatták volna az egészet eredeti állapotában is. Nem volt meg bennem az az érzés, hogy jó, most szívunk az építkezés miatt, de mennyire fogunk örülni, ha elkészül, mert pont semennyire nem érdekel.
Egyszer csak belebotlottunk egy nagy parkolóba és egy reptérbe, eddig és ne tovább. Ki kellett szállni, bementünk a white building néven megjelölt épületbe, ami pont olyan volt, mint egy téli teniszsátor, ott lehetett venni jegyet. Hát, megkérik az árát, 68 dollárt fizettünk fejenként a Skywalkra és az oda eljuttató buszra, ha mindezt helikopterrel akartuk volna megcsinálni, akkor négyszeres a szorzó. Jött egy busz, felszálltunk, elindultunk, egyszer csak szólt a sofőrnéni, hogy most talán érdemes lenne jobbra kifigyelni, mert ott van valami, aminek a neve Grand Canyon.
Bog looking at things - Grand Canyon [+]
És ezt biztos mindenki látta már képeken, meg ebben a postban is van dögivel fotó, de nem lehet ezt visszaadni, ezt tényleg látni kell. Mert ez nem véletlenül Grand, nem olyan, mint egy Galaxy Grand, hogy jó, viszonylag nagy, de hát van egy csomó másik okostelefon, ami ekkora, hanem ez tényleg úgy grand, ahogyan van. Ha engem kértek volna meg rá, hogy nevezzem el, akkor is azt mondom, hogy srácok, ez grand.
Ott fent van a Skywalk [+]
Első megálló az Eagle point. Ez onnét kapta a nevét, hogy ha az ember megváltja a Skywalkra a jegyet (és így lettünk mind skywalkerek), akkor onnét pont látszik egy repülő sas formájú szikla (meg egy alvó kutya is, de a Sleeping Dog point nem hangzott olyan jól). A Skywalk egy U alakú üveghíd, ami benyúlik a Grand Canyon fölé, elsőre elég masszív élmény lenézni a lábam alá a mélybe, de meg lehet szokni. És nem lehet fotózni, van két vidám fickó, akik lefotóznak nagy kegyesen mindenkit, hogy a kijáratnál elkérhessenek egy képért 30 dollárt. Az sok.
[+]
A második megálló a Guano point, itt már többfelé el lehet mászkálni, pont naplementére értünk oda. Volt egy kisebb sziklákból összeálló dombocska, oda felmásztunk, még Oli is felcipelte a hátizsákját néhány fotó kedvéért. Addig-addig mászkáltunk, mire lement a nap, úgyhogy visszaindultunk, de abban egyetértettünk, hogy ez nem volt egy olcsó látványosság, de baromira megérte. És ha egyszer majd úgy döntünk, hogy visszajövünk ide, akkor azt úgy csináljuk, hogy legyen elég zsetonunk a helikopterre, mert a gépek bent szállnak a szakadékok között, ami vélhetően egészen más élmény, mint a széléről lenézni.
[+]
Este leadtuk a Mustangot (felszámolták a hiányzó benzint kissé borsos árfekvésben), nem mondom, hogy mindig is vágytam egy ilyen autóra, de azért egyszer ki kellett próbálni. És egyébként többször nem is akarom, akinek esetleg van itthon ilyen gépe, az most lépjen ki az internetről sürgősen, mert el kell mondjam, hogy jól néz ki, dögös, jó a hangja… De egyébként nagyon satnya. A beltér minősége 15 évvel ezelőtti japán kocsikat sem üt meg, kopogós a műanyag, az anyósülés előtt le is esett valami panel, a csomagtartó takarólemezei közül is levált egy, nincs belül semmi kényelmi extra, ami más autókban alapvető, és 300 lóerős a motor, de mire megjön az ereje, addigra egy fele ennyire erős, manuális váltós, tetszőleges kocsival már befejeztem azt az előzést, amire a Mustang még csak rákészül, miközben visszavált négyet. A középső kartámasz tárolórekeszénél le lehet látni az alvázig (ha oda beesik egy iPod, akkor nem tudom, hogy mi van), a dönthető ülések nem jegyzik meg a pozíciót (ezt 20 éve tudja az autóipar), a napellenzőben levő tükröt a nyolcvanas években tervezték meg, a csomagtartó nyitásához pedig elvileg kettőt kellene nyomni a távirányító megfelelő gombján, de elsőre sosem sikerült. Olyan tákolmány jellege volt, mintha egy bivaly motor köré rajzoltak volna egy formás kasznit, a többire meg már nem maradt idő.
[+]
De azért majdnem egy hétig volt egy kabrió Mustangunk. Ma már a CES-en sürögtünk-forogtunk, utazásunk felfedezős részének vége, örülünk, hogy itt lehetünk, maradnánk még, mert bőven lenne mit megnézni.
