Miután a korábbiakban már tisztáztuk, hogy mobilfizetés alatt mindazon tranzakciós lehetőségeket értjük, amelyekben egy mobiltelefon valamilyen módon érintett, ideje egyre inkább arra fókuszáljunk, amit az átlagember mobilfizetés alatt ért. Konkrétan arról beszélünk, amikor a vásárló a telefonját tartja oda a terminálhoz, hogy megtörténjen a tranzakció. Ehhez – ahogyan arról már korábban szó esett – szükségünk lesz egy megfelelő bankszámlára, egy ahhoz tartozó bankkártyára, egy NFC-képes okostelefonra, valamint a mobilszolgáltatónkra és az általa biztosított alkalmazásra. Ebből a sokszereplős mezőnyből ezúttal a kártyatársaságok szerepével foglalkozunk.
Hogy mi szükségünk van egyáltalán a kártyatársaságra és úgy egyébként egy mobilfizetési megoldásnál bankkártyára? A válasz erre nagyjából ugyanaz, mintha azt kérdeznénk, hogy ha kivesszük a képletből a mobilt, akkor a kártyás fizetésnél mi szükség van rájuk. Miért nem a bankok gyártják a kártyákat, miért kell még egy szereplőnek jelen lennie? Mit csinálnak? Nos, ezt el lehet intézni három rövid szóval is, hogy ők adják a technológiát, a tanúsítványokat és az elfogadóhelyeket, de ennél nyilván összetettebb a feladatuk.
Alapvetően arról van szó, hogy az elfogadóhely és a vásárló bankja közötti kapcsolatot biztosítják. Amikor valaki előrántja a kártyáját (és ez a telefonja is lehet az esetünkben), odatartja a terminálhoz (vagy lehúzzák, behelyezik), akkor elindul egy titkosított adatfolyam az elfogadóhelyhez tartozó bankszámlát vezető bank felé, onnan továbbhalad a kártyatársaság központjába, amely összeköti a kereskedő bankját a vásárló bankjával. Technikailag már itt megtörténik a tranzakció és eljut a pénz a kereskedő bankjához, majd ezután levonásra kerül a vásárló egyenlegéről. A kártyatársaság tehát egyfajta közvetítői szerepet tölt be, az általa használt szabványok és tanúsítványok miatt lehet biztos a vásárló abban, hogy ha egy ATM-re, vagy egy bolt ajtajára ki van írva, hogy MasterCard, akkor ott ő tud is fizetni azzal a bankkártyával, amin ugyanezt a feliratot látja.
Amikor mobilfizetésről beszélünk, akkor ugyanez történik, csak éppen nem konkrétan a bankkártyát lobogtatjuk meg, hanem a bankkártyát helyettesítő okostelefont tartjuk egy erre alkalmas terminálhoz. Ez azonban csak annyiban befolyásolja a folyamatot, hogy arra is szükségünk van, hogy az okostelefonon futó alkalmazást is hitelesíteni tudjuk – ehhez kell majd egyébként a mobilszolgáltató. A kártyatársaság abban érdekelt, hogy biztosítsa azokat a tanúsítványokat, amelyek a tranzakció biztonságosságát szavatolják, illetve fontos a számára, hogy minél többen, minél többféleképpen használják az ő közvetítői szerepüket egy-egy tranzakció során. Ezért sokféle szolgáltatás kifejlesztésében segédkeznek (és maguk is gyakran élen járnak ebben), és igyekeznek meggyőzni a bankokat, az ügyfeleket és a kereskedőket is arról, hogy az ő rendszerükön keresztül történjenek a tranzakciók. Természetesen a bankok sokszor dönthetnek úgy, hogy bizonyos kártyatársaságokkal nem dolgoznak együtt (ennek sokszor anyagi okai vannak), a nagyobb pénzintézetek többféle kártyacég megoldásait is kínálni szokták, jellemzően az ügyfélre bízva a választást. A kereskedői oldalon is hasonló a helyzet, a legtöbb terminál többféle kártyatársaság kártyáját is elfogadja, de ez nem törvényszerű, főleg külföldön fordul elő, hogy az itthon használt bankkártyánk még egy EU-s tagállamban sem biztosan működik mindenhol. A mobilfizetésre ugyanez igaz: a virtuális bankkártyánk ott működik, ahol az igazi, feltéve, ha a terminál fel van készítve az érintéses fizetésre – erről pedig az NFC technológia kapcsán már részletesen írtunk.
